Képtalányok és megfejtésük
Írta: Nagy Zita (FSZEK Budapest Gyűjtemény)
A Vértessy-hagyaték fényképei régi negatívos dobozokban vészelték át az elmúlt bő évszázadot. Előfordult, hogy a képeket szó szerint az utcáról kellett összeszedni, csodával határos, hogy ennyi is megmaradt belőlük. Állapotuk – korukhoz képest – meglepően jó, anyaguk azonban rendkívül kényes, sérülékeny. Szakszerű archiválásuk is kihívást jelentett.
A főként üveglemezre készült fényképeket igyekeztünk minél kevesebbet mozgatni, jellemzően csak az "állományba vétel", és a savmentes tasakokba történő átcsomagolás során kerültek kézbe.
Már az első dobozok felnyitásakor tapasztaltuk, hogy az üvegnegatívok, filmes negatívok és üveg diapozitívek alaposan összekeveredtek, a felvételek eredeti sorrendje felbomolhatott. Miután a lemezek – jellemzően koromfekete – felületén nem látszott, mit ábrázolnak, előrendezésük lehetetlen volt. Emiatt, és bízva abban, hogy mégis maradhattak összetartozó darabok, mindent pontosan abban a sorrendben tartottunk meg, és dolgoztunk fel, amiben az anyag beérkezett.
2023 augusztus végén benyújtott pályázatunkat az NKA Fotóművészeti Kollégiuma támogatásáról biztosította, így a feladatok előkészítését, és a szerződéskötést követően, 2024 elején megkezdődhetett a munka.
A dobozok tartalma – kisebb egységekben – Bencze-Kovács Györgyhöz (A/D Képműhely) került, aki professzionális munkaállomást alakított ki, és megkezdte a képek digitalizálását (szkennelt és fotózott); a nagyméretű, archív fájlok elkészítése után pedig egy közös felületen osztotta meg velünk a leméretezett, immár remekül tanulmányozható képverziókat. (Módszeréről és tapasztalatairól bővebben itt olvashatnak.)
A fotók azonosítása (alkotó, helyszín, dátum, technika) rám várt, Nagy Adrienne pedig a képleírások készítésére, a keresést megkönnyítő tárgyszavazásra, és az angol nyelvű adatolásra vállalkozott.
Minden újabb doboznyi, elénk táruló fotóanyag újabb meglepetéseket tartogatott. Egy hatalmas memóriajáték vette kezdetét, ami egészen a digitalizálás végéig tartott (sőt, még csak akkor kezdődött el igazán). Egyrészt a fotók keveredése miatt akár a legutolsó kép is hordozhatott a korábbiakhoz képest új, fontos, plusz információt; másrészt már menet közben látszott, hogy az alkotók egy-egy helyszínre gyakran többször is visszatértek.
Jegyzeteltem, próbáltam előzetesen is rendszerezni, amit lehetett. Közben igyekeztem az összes – a családtagokra, az üzletre és a Vértessyek tevékenységére vonatkozó – cikket, életrajzi, levéltári adatot összegyűjteni.
Benne jártunk a nyárban, és már csak néhány hónap állt rendelkezésünkre. Adrienne-nel közös táblázatot nyitottunk: itt gyűltek a helyszínekre, és a készítési időre vonatkozó adatok (később mindazt, ami ezek közül biztosnak tűnt, külön jelöltem). Adrienne ekkor már javában fordított, és megkezdte a képleírások készítését.
A hagyaték sokadik átnézése után végre kezdtek szétválni a helyszínek, a témák, egyre ismerősebbek lettek a szereplők. És eljött egy pillanat, amikor egyszerre világossá vált, hogy nincs, nem volt időbeli átfedés, apa és fia egymást követően fényképeztek; Vértessy Oszkár a századfordulótól az 1910-es évek derekáig, Vértessy Árpád pedig csak apja halála (1918) után. Részben ugyanazokkal a kamerákkal, hasonló anyagokra, ám egészen más habitussal, más intenciókkal dolgoztak.
Vértessy Oszkár - nem csak felvételei, de a család által megőrzött dokumentumok és saját feljegyzései tükrében is – nyitott, rendkívül tudatos, az életben magabiztosan mozgó személyiségként áll előttünk. Egy nagymúltú cég vezetőjeként, köztiszteletben álló, beérkezett üzletemberként, akiről tudjuk, hogy – talán ez is jelentőséggel bír – ekkor már egyedül élt. Hobbiból, de professzionálisan fényképezett. Nem tudni, mióta, azt sem, hol szerezte fotós ismereteit, de tudjuk, maga választotta és vásárolta a legkitűnőbb, legújabb nyersanyagokat, tanulmányozta a szakirodalmat, fotós recepteket gyűjtött. Gondosan őrizte, és tárolta negatívjait. Az ezekről készült nagyításokból fényképalbumokat állított össze, illetve sztereoszkópba illeszthető (térillúziót adó) diapozitíveket készített. Úgy tűnik, leginkább magának, a maga örömére fényképezett.
Különösen a nagy, nyilvános rendezvények – versenyek, temetések, felvonulások, ünnepek – vonzották; és persze a társasági események, a divatos, elegáns helyszínek, ahol gyakran ugyanazzal a körrel érintkezhetett, mint üzletében, a hétköznapi találkozások során, ám ezúttal egészen más, új szerepben: fotográfusként. Ha kellett, már-már fotóriporteri képességeit vetette latba, máskor ráérősen szemlélődött. Módszeresen fényképezte a nagy építkezéseket, az átalakuló városi tájat. Kapcsolatai révén a nagyközönség előtt rejtve maradó, ismeretlen helyekre is bejutott (pl. a Halászbástya kőtárába), sőt, “bejáratos” volt; de szemtanúja, résztvevője exkluzív eseményeknek is (pl. amikor az Eskü téri híd építkezését megtekintő bizottság tagjaihoz csatlakozhatott). Sorozatokban gondolkodott, és tárgyilagosan rögzítette a látottakat.
Vértessy Árpád látásmódja szubjektív. Apjához hasonló magabiztossággal kezelte a technikát, de egészen más karakter volt; visszahúzódó és érzékenyebb alkat. Menyasszonyát (későbbi feleségét), családját, szűkebb baráti körét fotografálta.
Képei hétköznapi örömöket rögzítettek; csendesek, bensőségesek. Minden felvételét áthatja a szereplőkhöz fűződő intim, személyes viszony. Tőle sajnos sokkal kevesebb helyszínről, jóval kevesebb kép maradt ránk.
Hátra volt még a szkennelésből visszaérkező képek fizikai leírása; a képtárgyak pontos méretére, állapotára vonatkozó észrevételek, az anyagfáradásból adódó sérülések, esetleges jelzések (pl. az eredeti számozás) rögzítése. Táblázatunk lassan az összes helyszínnel, dátummal, és egyéb adattal kiegészült.
Ekkor vettem elő, végül Vértessy Oszkár – az első fotós évek (egyes) történéseit tartalmazó kis noteszét, hogy bejegyzéseit (ellenőrzésént) összevessem feltételezett adatainkkal. Kb. 20 képet sikerült konkrétan és biztosan megfeleltetni a noteszben szereplőkkel, a bejegyzések pedig szinte minden esetben visszaigazolták korábbi feltevéseimet, mind a helyszínek, mind az időpontok vonatkozásában. Számos további fotó (akkor még bizonytalan) dátumát ezekhez a "biztos" képekhez viszonyítva újra ellenőriztem.
A teljes képanyag azonosítása kb. 95%-ban megtörtént. Ugyanakkor maradtak térben és időben továbbra is "elhelyezhetetlen" felvételek, és akadt néhány, a komolyabb hiányokra – a hagyaték elveszett, megsemmisült anyagrészeire – figyelmeztető "jelzőkép": egyetlen párizsi, egy pozsonyi és néhány bécsi fotó. E bizonytalanságok, "hézagok" ellenére vállalásunkat teljesítettük, és 2024. szeptember 30-án közzétettük a Vértessy-hagyaték képeit.
Tíz, de még öt évvel ezelőtt is szinte lehetetlen feladat lett volna többszáz képet csupán néhány hónap alatt meghatározni. Ma viszont – még az idő szorításában is – élmény. Egy-egy "képrejtvény" megoldáskor természetesen szükség volt előzetes ismeretekre; sokszor segített a logika, egy-egy megérzés, miközben olyan online elérhető segédletek álltak rendelkezésre, mint a Hungaricana, az Arcanum Újságok (korábbi ADT), a MaNDA, a MAPIRE, és számos szakcikk, vagy várostörténeti munka. Megesett, hogy végül a mesterséges intelligencia segített.
Ahol a szerencse is mellénk szegődött, a sosem látott képekből eddig ismeretlen történetek bomlottak ki; gyakran egész "képbokrok" nyíltak, sőt, akár több képsorozat is összekapcsolódhatott.
Következzen mindennek illusztrálására néhány konkrét példa, a legizgalmasabbakból!
Amatőr a szállodaablakban
A Bristol Szálloda elegánsan berendezett sarokszobájának ablakában, a Duna túlpartján egy lélegzetelállító palotán pihenhetett meg a vendégek tekintete. A budai hegyekkel keretezett épületet a görögkeleti szerb püspök rezidenciájaként emelték a Döbrentei utca - Fátyol utca - Várkert rakpart által határolt telken, 1895-96-ban. Helyén ma apró terecske árválkodik. Vértessy Oszkár számára ez a szoba éveken át afféle privát, városi magaslesként szolgált. Innen fényképezte a budai királyi palotát, dokumentálta az Eskü tér híd építési munkálatait, a budai hídfő átalakuló környezetét, az egyre elegánsabb Döbrentei teret, vagy – lefelé fordítva kameráját – az ablak alatt, a pesti part mentén horgonyzó hajókat. A helyszín pontos meghatározásában néhány korabeli térkép, és az ellenkező irányból, a Gellért-hegy oldalából készült felvétel segített, végül már csak a szállodaszoba jellegzetes osztású ablakát kellett a képeken beazonosítani.
Gyermekkor Törökvészen
Ennek a téli "erdőrészletnek" a böngészése közben, a vastag hóval borított ágak között váratlanul bukkant elő az a házszámtábla, ami – alaposabban szemügyre véve – a szemközti telek bejárati kapujához tartozott egykor. A 7-es szám alatt szereplő utcanév a kép nagyításakor teljesen szétesett, a szó végét is alig sikerült kibetűzni: "...hegyi". (Igaz, hogy Budán járunk, addig is valószínűnek tűnt.)
Az 1928-as lakcímjegyzékből – és csak az ott szereplő egyetlen adatból – derült ki végül, hogy a Vértessy család ezekben az években Törökvészen, a Rókushegyi út (ma Lorántffy Zsuzsanna utca) 8. szám alatt élt. Innen készült tehát a téli fotó, akárcsak Vértessy Árpád képeinek többsége; a család által bérelt régi, verandás villaépület erkélyén, vagy a környéken tett séták során.
Utóbb, a családtagok elbeszéléséből tudtuk meg, hogy az ominózus kertkapu Vértessyék előtt is nyitva állt, lévén közeli jó viszonyt ápoltak a szemben lakó Glück Frigyesékkel.
Glück, a Pannónia Szálló tulajdonosa, lokálpatrióta, műgyűjtő, és korán özvegységre jutott leánya, Mária házát hatalmas, buja kert övezte, tele növényritkaságokkal, kerti lámpásokkal, padokkal, szobrokkal. Ez a környezet lett a kis Vértessy Éva gyermekkorának idilli helyszíne.
Vértessy Árpád, a büszke apa képeinek főszereplője minden kétséget kizáróan 1920-ban született leánya volt. Az utolsó Vértessy. A felvételek datálása az ő életkorához igazodik. A felcseperedő Évát évekkel később a Halászbástyán, a margitszigeti romoknál, és a Palatinuson láthatjuk viszont a hagyaték képein.
Afrika Budapesten
1902 áprilisában egy beduin, májusában pedig egy nyugat-afrikai "karaván" produkcióját láthatta a pesti Állatkert közönsége. A Carl Hagenbeck (1844-1913) hamburgi vadállat-kereskedő által kezdeményezett és menedzselt néprajzi bemutatók ekkor már negyedszázada utaztak Európa-szerte. Szinte megszokott látványosságnak számítottak Budapesten is: lappok, inuitok, szingalézek, núbiaiak, sziú indiánok, dahomeiek váltották egymást. A csoportokat hagyományosan az Állatkert Aréna (Dózsa György) út - Vágány utca által határolt sarkában, a Bagolyvár (műrom) közelében helyezték el (1912 óta a Kós-Zrumeczky-féle Szarvasház áll itt).
Vértessy Oszkár képein könnyű volt ráismerni a helyszínre; a fotók hátterében hamar feltűntek a Szabolcs utcai Bródy Adél gyermekkórház épületei, a másik irányban pedig a Szondi utca és Aréna út találkozásánál álló, 1902 körül épült lakóház. Világos volt az is, hogy mit látunk, csak az nem, ezúttal konkrétan kiket, és pontosan mikor. Vértessy noteszében, a német és magyar nyelvű bejegyzések között szinte véletlenül bukkantam a megfejtésre, az 1902-es évnél – "Togó_Leány", "Arabs..." –, majd találtam rá az itt bemutatott két hirdetésre, a látogatások részleteivel.
A szűkszavú, adatszerű felsorolásra törekvő reklámokban is visszaköszönnek az ismerős toposzok: autentikus afrikai falu(!), táncosnők, kézművesek, népzene, és gasztronómiai ízelítő várják – filléres belépődíj ellenében – a közönséget. Ezek a műfajilag nehezen besorolható előadások – néprajzi- vagy őslakos falvak, karavánok – egyszerre igyekeztek kielégíteni az egzotikum iránti kíváncsiságot, a látványosságok iránti igényt, és valamiféle edukációs funkciót betölteni, miközben, valójában – mint ezt Molnár Ferenc épp ekkor publikált (és rögtön félre is magyarázott) szatírikus írásai is illusztrálják –, már egyes kortársak szemében is visszatetsző módon etnocentrikus (kultúrfölényt képviselő) szemléletet tükröztek és propagáltak. Az ígért megismerés helyett – az idők során mindinkább jelzésszerűvé váló díszletek között – a tudatlan és gátlástalan bámészkodásnak nyílt itt lényegében tere, a látottak pedig nemhogy tompították, sokkal inkább erősítették az előítéleteket.
Vértessy Oszkár képein a körülményeket és közönséget látva még egyértelműbbnek tűnik mindez. Felvételei unikálisak, hasonlóakat nem is ismerünk. Vértessy nem csak a produkciókat fényképezte, de a "színfalak" mögé is benézett; a pihenő, a fellépésre még csak várakozó embereket is megörökítette.
Különösen egy fotó egészen megragadó sorozatában: az, amelyiken a bemutatót figyelő, - főként férfiakból álló - közönség mögött egy szelíd és nyugodt tekintetű nő áll kamerája előtt. Nem szerepel, nem pózol, - csak néz, és egy afrikai "típusból" egyszerre egyedivé – személyiséggé, és nővé – válik. (Mennyire izgalmas is lenne tudni – amit sohasem fogunk –, hogy ebben a különleges szituációban, a fotózás néhány perce alatt vajon mi mindent gondolhatott egymásról ez a két ember, a togói nő és a budapesti férfi, egymásra nézve, ki-ki a maga élete és kulturális meghatározottságainak irányából.)
Barátok az Orvvadásznál
Ez a történet egy másik képpel kezdődött. Az új, hűvösvölgyi villamospálya Nagyhíd utcai megállójánál készült felvétellel. A fotón szép kilátás nyílik Nyék felé; jobbra a Széphalom utcát látjuk.
Később ugyanez a villamospálya (illetve töltés) tűnt fel – ezúttal más irányból – több fotó hátterében is. A felvételek helyszíne egy – kezdetben egyáltalán nem ismerős –, aránylag frissen parkosított hatalmas terület (kert vagy park?), fiatal fákkal, sétányokkal, virágágyásokkal. A képeken derűs társaságot – elegáns hölgyeket és egy urat – látunk változatos csoportokba rendeződve, amint vidáman fordulnak a fotós, Vértessy Oszkár felé.
Egy újabb képen idősebb, öltönyös férfi tűnik fel; egyik kezében méretes gereblyét tart, a másikkal büszkén mutat egy virágzó fácskára – maga a házigazda lehet.
Végül egy kevésbé sikerült felvétel. Üvegezett veranda előtt, terített asztal körül ebédelő családot látunk... – és ekkor ismertem rá hirtelen a képeslapokról derengő ablakokra: a Hidegkúti úti Orvvadász vendéglőnél járhatunk. Göpp (Göbl) Lipót budai molnár népszerű Orvvadász vendéglője ekkor – az 1900- as évek elején – már jó ideje a Holtzspach család kezén volt. A fotókon tehát az épp üdülőteleppé alakuló családi "birtokot" látjuk, ahová nemsokára kis szálloda épül, s a helyet "Holtzspach penzió klimatikus téli és nyári üdülőhely" címen hirdetik.
A reklámok alapján kínálnak itt majd "arany levegő"-t, szabad orvosválasztást, igény szerint hízó- és fogyókúrát. Az odajutás gyerekjáték, hisz "a villanyos vasút 30 perc alatt futja meg a 10 kilométert", "ugyanaz kocsin, közönséges hajtással negyven perc".
A hely "valóságos istenáldás mindazokra, akik messze menni nem bírnak, vagy nem akarnak, legtöbb esetben nem szeretnek. De hát ki is szeretné elhagyni otthonát, hazáját s messze idegenbe, száz meg száz mértföldnyire a szeretteitől, mikor van itt közelben, úgyszólván családi körben egy intézet, amely az üdülőhelyek minden kincsével bir, s ahol a rokonok, jóbarátok úgy látogathatják meg az ott tartózkodót, mintha egyik utcából a másikba mennének látogatóba." *
Ennyi, ami biztos, és innentől a feltételezések. Vértessy Oszkár és Holtzspach Nándor együtt katonáskodott. Egy ezrednél (a 2. vonat-ezrednél) szolgáltak, "Ő császári és Apostoli királyi Felsége" pedig 1887-ben kettejüket egyszerre léptette elő tartalékos altisztekből tartalékos hadnagyokká. Elképzelhető, hogy egy régi katonabarátságnak köszönhetjük a felvételeket...?
A joviális, gereblyés úr pedig talán nem más, mint Holtzspach Nándor. A halálakor (1914) megjelent portré, és az alábbi kedélyes nekrológ legalábbis erősíti látszik a feltételezést:
"Budapest egyik tipikus alakja idősb Holtzspach Nándor szerdán meghalt. A híres székesfővárosi vendéglősök sorában foglalt helyet: ő alapította a hűvösvölgyi Orvvadász vendéglőt és a vele kapcsolatos üdülőtelepet. Eredetileg építési nagyvállalkozó volt: az Országház, a királyi várpalota építési munkálatait s a dunai rakpart és a Tisza-szabályozás egy nagy részét ő végezte. A kilencvenes években a „nagy krach" megemésztette nagy vagyonát, de ez a csapás sem törhette meg az energiáját. Kiment a Hűvösvölgybe, ahol már a Holtzspachék két generációjának nagy telke volt s ezen egy kis bérbeadott borkimérés. E kis ivóhelyből aztán nagy vendéglőt csinált. A vendéglő s a szép üdülőtelep épületeivel a részvénytársasággá alakult Holtzspach-családé s ő volt ennek a társaságnak szeniorja és feje. A megjelenésében szinte igénytelen, testes öreg urat vendégeinek egy nagy része Holtzspach bácsinak hivta s igy bácsizták azok a diákok és diákkisaszszonyok is, akik most télire első ízben egész a nyári idényig nagyon mérsékelt áron kaptak lakást és ellátást a telepen. Kiterjedt rokonság és a tisztelőknek nagy sokasága gyászolja. Temetése pénteken délután lesz a farkasréti temető halottasházából."**
*Ország-Világ 1908. október 4. 801. o.
**Pesti Napló 1914 március 27. 12. o.
Harangtorony romokban
A hagyaték számos felvétele tanúsítja, hogy Vértessy Oszkár többször és szívesen időzött Velencében, de bizonyosan akadt egyetlen alkalom, amikor konkrét céllal érkezett: mindenképp meg akarta örökíteni a Szent Márk teret. Bármilyen nézőpontból exponált is ekkor, az elkészült sorozat képeinek témája ugyanaz maradt, a fotós figyelme a tér sarkát elfoglaló, hatalmas – szó szerinti – romhalmazra összpontosult.
A Szent Márk-székesegyház szabadon álló harangtornya, a Campanile 1902. július 14-én leomlott. Maradványait Vértessy érkezésének idejére már palánkokkal vették körül, folyt a kövek szortírozása, a következő év tavaszáig pedig el is szállították a szomorú emlékű kőhalmot. Vértessy bizonyosan hallott, olvasott a szerencsétlenségről, és lelkiismeretes dokumentátorként sietett megörökíteni a katasztrófa nyomait.
A Szent Márk tér az európai kultúra olyan “sűrűsödési pontja”, olyan emblematikus helyszíne, amit számtalan ábrázolása révén az is könnyűszerrel felismer, aki még sohasem járt ott. A Campanile pedig a tér látványának elidegeníthetetlen része. Története során többször sérült, és át is épült, utoljára 1511-14-ben, de a 20. század elején már több évszázada stabilan és rendíthetetlenül állt, közel 100 méteres magasságával az akkori világ legmagasabb építményeinek egyikeként. A közelgő katasztrófára számítottak, így áldozatok nem voltak, mégsem lehetett felkészülni arra a hirtelen támdt űrre, amely a megszokott városképben keletkezett. Talán a párizsi Notre-Dame 2019-es égése kapcsán alkothatunk fogalmat arról a megrendülésről, amit a kortársak a harangtorony és fedett galériája, a Loggetta romjainak láttán érezhettek. Ne feledjük, a nagy háborúk előtt járunk, összedőlt vagy elbontott történelmi épületek látványa – kivált itt – korántsem volt magától értetődő vizuális élmény.
Velencében egy időre az épület romjai, majd a látványosság hiánya váltak tehát látványossággá. Ehhez társult, hogy a Szent Márk tér el is némult.
A harangtorony öt, neveket – Maleficio, Trottiera, Meza terca, Nona, Marangona – is viselő, a város mindennapi életében hagyományos jelzőfunkciót ellátó harangjából négy teljesen elpusztult.
Tíz év telt el, mire a tornyot újjáépítették, és avatására 1912. április 25-én, Szent Márk napján sor kerülhetett. Hogy Vértessyt mennyire foglalkoztatta az épület sorsa, jól mutatja, hogy már a következő évben visszatért, és a reneszánsz Óratorony (Torre dell’Orologio) irányából megismételte felvételét. Fotográfiáján már az új Campanile alapozási munkálatait láthatjuk.
A bohém sírkőszobrász
Műterembelsőben járunk, az alkotó mosolyogva áll készülő szobra mellett. A további felvételek egyikén pedig ott a megfejtés: A halál géniusza (Memento mori) című, 1900 körül készült szobor, amelynek alkotója Donáth Gyula (1850-1909) volt.
A helyszín tehát a Terézváros, a Hajtsár/Bajza - Steiner/Szondi - Epreskert/Munkácsy Mihály-, és az azóta megszűnt Külső Aradi utcák között fekvő régi városi Epreskert, pontosabban az annak déli részén megnyitott Lendvay utca egyik telke. 1887-ben Mehl Ernő és Holub József tervei alapján itt épült meg Donáth pavilonszerű favázas műterme, amelyben haláláig élt és dolgozott. Kialakításáról mostanáig csak Gábor Eszter leírásában olvashattunk: "14,48 x 8,82 m, azaz 727,7 m2 alapterületű volt, 6,57 m belmagassággal. A 10 méter széles műteremhez 4 méter mélységű, szabályosan két szintre osztott lakórész járult. A nagy méretű (8x4 m) emeleti szobához a műteremből fagalériában folytatódó lépcső vezetett. Itt tehát megépült a nagyobb méretű szobrok távlati szemléléséhez szükséges műtermi galéria." *
Az említett lépcső fel is tűnik az egyik fotó hátterében. Ugyanezen a képen, a készülő mű talapzatánál egy, az Urániába, Hopp Ferenc "Utazás a Föld körül Szibérián át" című vetítettképes előadására szóló meghívó szövegét is sikerült kisilabizálni. Az előadást 1904. március 25-én tartották, s szintén ugyanebben az évben készült az első fotón látható Emlékezet című Donáth-mű is.
A jókedélyű Donáthot mindenki szerette, kortársai számtalan anekdotát jegyeztek fel róla. A Nikoletti és a Helvécia kávéház törzsvendége nagy tréfacsináló hírében állt, párbajozott is, egyszer pedig megette egyik modelljét, egy felbőszült hattyút.
Donáth alkotása egyebek között a Várkert bejáratát őrző Turulmdár, vagy Werbőczy szobra a Ferenciek terén; a legtöbb elismerést mégis allegorikus szoboralakokkal díszített síremlékeivel aratta. Vésője alól került ki telekszomszédja és barátja Huszár Adolf (1889), Pulszky Ferenc (1899) és Kamermayer Károly (1901) síremléke is.
Vértessy Oszkár műteremlátogatásának apropóját nem ismerjük (hacsak nem épp ő kézbesítette Hopp Ferenc meghívóját). Feltételezhetően nem megbízást adott. A Vértessy-család – a Kerepesi temető északi árkádsorában elhelyezett – síremlékét jóval Donáth halála után, 1915-ben Schmidt Gyula készítette.
*Gábor Eszter: Az epreskerti művésztelep. In: Művészettörténeti Értesítő 1990/1-2. 35.