Bevezető

„Mondanom sem kell, hogy minden talpalatnyi földért küzdeni fogunk erőnk megfeszítésének legvégső határáig.” — ígérte meg Apponyi Albert, a Párizsba 1920. január 5-én induló magyar békedelegáció vezetője a Területvédő Liga előzőleg nála járt vezetőségének. Ám rögtön hozzátette: „Méltóztassanak azt is tekintetbe venni, hogy a békekötésnél, a többi államokkal, Németországgal és Ausztriával eddig folytatott tárgyalások után kötelességem Magyarország közönségét óva inteni attól, hogy a mi működésünkhöz túlságosan vérmes reményeket fűzzön.” A dolgok aztán a második mondat szerint alakultak. Már nem volt sem tér az érdemi küzdelemre, sem a győztes országok geopolitikai szempontjait és az új utódállamok nyers érdekeit tükröző, és már 1919 elején kialakított államhatárok lényegi módosítására. A Monarchia és a történeti Magyarország szétesése elkerülhetetlen volt. Az új határvonalak megvonása azonban mindenütt „olyan hebehurgya módon történt”, a felosztás „a brutális erőszaknak és az igazságtalanságnak olyan kirívó körülményei között folyt le” (Bibó István), ami nemzedékeknek okozott mérhetetlen szenvedéseket. Háborús tűzfészekké tette a térséget, csontig hatoló gyűlöletet lobbantott fel a népek között és az egyes nemzeteken belül is. A sérelmek újra meg újra megakadályozták a szembenézést a történelmi realitásokkal, és alárendelték a demokratikus értékeket a nemzeti elégtétel vágyának.

Ezek azonban az utókor megfontolásai. A száz évvel ezelőtti budapestiek egy háborúban kivérzett ország fővárosában éltek, megszorításoktól, ínségektől és járványtól meggyötörten, a hazaözönlő katonáktól, a megszállt területekről érkező menekültektől felbolydult társadalomban, forradalmaktól szétzilált közigazgatási viszonyok között. A jövőről pedig egyre riasztóbb sajtóhírek érkeztek Párizsból.