A Monarchia keleti határterületeire betörő orosz csapatok elől már 1914 végétől sokan a magyar fővárosban kerestek biztonságot. Az első igazi menekültválság azonban 1916. augusztus 27-e, Románia hadüzenete után kezdődött, mikor zsúfolt vonatokban érkeztek Budapestre az otthonukat pánikszerűen elhagyni kényszerült erdélyi magyarok. A hatóságok széleskörű társadalmi összefogással csak fokozatosan tudtak úrrá lenni a helyzeten.

A harmadik, immár többszázezres menekülthullámot az 1918 őszi katonai összeomlás váltotta ki. Ekkor már a Felvidékről és a Délvidékről is megindultak a tömegek. A felbomlott közrend, majd a forradalmak alatti erőszakoskodások hatására az ország belsejéből is sokan érkeztek a fővárosba. A békeszerződés érvénybe lépése után az eredeti állampolgárságukat megtartani kívánóknak határidőre át kellett települniük Magyarországra, s bár elvileg megtarthatták ingatlanjaikat az anyaföldjükön, valójában csak a vagonokban átmentett ingóságaikra hagyatkozhattak.  Sok köztisztviselő nem akart felesküdni az új államra, azok helyi képviselői pedig mindent megtettek azért, hogy a magyarokat távozásra bírják. Az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal 1924-es jelentése szerint az utódállamokból 350 ezren jöttek Magyarországra, a történészek azonban a valós számot 400 ezer fölöttire becsülik. Budapesten 1921-ben 60 ezerre volt tehető a tartósan itt maradtak száma, akik közül még ekkor is 755 sokgyerekes család élt pályaudvarokon tehervagonokban.

A háborús vérveszteségektől, a hátország ellátási nehézségeitől és járványoktól szenvedő fővárosi lakosság, és a mindenükből kiforgatott elűzöttek soha nem látott megélhetési gondjainak ismerete nélkül nem lehet megérteni az időszak tömegforrongásait, az egymást követő politikai fordulatokat és a következő évtizedek történéseit sem.